Egy valós szellemtörténet
Kislánykorom óta érdekeltek a megmagyarázhatatlan dolgok. Azt hiszem, a nagyiék háza miatt van ez. A rokonok annyi ilyen történetet meséltek, hogy velük mi történt. Nekem is megvannak a történeteim, és a fényképek. Ezeket osztom most meg veletek.
Azt nem tudom, a szellem pontosan mikor is döntött úgy, hogy a nagyiék házában fog lakni. A nyolcvanas évek elején, talán a hetvenes évek végén – a történetek ekkor kezdtek terjedni a családban. Az egyik legkorábbit apu és a nagybácsim mesélte. Viharos éjszaka volt, a szél egyre erősödött. Egy hirtelen fuvallat kinyitotta a fürdőszoba-ablakot. Apu meg a bátyja, akik a kanapén ültek, csodálkozva láttak egy világító kezet az ajtóban. Aztán jött a szél, átfújta a másik szobába, és ott el is tűnt.
A természetfölötti tevékenység annyira megnőtt ez után, hogy anyu elhatározta, kell vennünk egy Ouija-táblát, hátha szóba tudunk állni a szellemekkel. Akkoriban én tizenegy éves voltam, nem emlékszem pontosan mindenre, de ezek a kérdések és válaszok élénken élnek bennem.
Azért vagytok itt, hogy nagymamára meg nagyapára vigyázatok? IGEN
Ki küldött benneteket? ISTEN
Mitől óvjátok őket? A HALÁLTÓL
Még mindig libabőrös leszek, ha eszembe jut ez a jelenet. A másik ilyen élénk emlékem, amikor anyu, nagyapa meg én a konyhaasztal körül álltunk és beszélgettünk. Hirtelen az egyik lámpabúra az asztalra zuhant, és millió darabra tört. Azt talán nem is kell mondanom, hogy nagyon megijedtünk.
Ha bármi érzelmi aktivitás volt a házban, a szellemek is megélénkültek. Emlékszem, egyszer nagyon sírtam anyu után, a fürdőszobaajtó meg magától kinyílt. A legemlékezetesebb persze az volt, amikor nagyapa megbetegedett, és sietni kellett vele a kórházba. A bejárati ajtó felé haladtunkban elmentünk az emeletre vezető lépcső mellett. Abban a pillanatban hideg fuvallatot éreztünk, a lépcsők meg ropogtak, mintha valaki fölfelé menne rajtuk.
1986-ban, egy évvel az után, hogy nagyapa meghalt, nagyi úgy döntött, ideje volna kisebb lakásba költözni. Összegyűlt a család, hogy segítsünk felpakolni a teherautóra. Anyu a kezembe nyomta a fényképezőgépét, hogy készítsek még egy utolsó képet a házról. Hiszen itt nőtt fel. Megcsináltam a képet, befejeztük a pakolást és elindultunk a nagyi új lakása felé. Vagy egy héttel később készültek el a nagyítások. Amikor anyu meg én az „emlék-képre” néztünk, meglepődve fedeztünk fel rajta egy narancsszín figurát az ajtóban. Ez volt a legeslegutolsó képünk a házról. És a szellem előjött megmutatni magát, és búcsút inteni.
Van még egy csomó apró történet a házról, de ezek éltek bennem a legélénkebben. Minden családtagunk tudna mesélni.
Ha most ránézel a képre, és azt mondod, ugratás az egész… nem igaz. Amikor megláttam a képet, én se akartam elhinni. Azonnal megnéztük a negatívot is, hátha abban van valami hiba, de nem. Az alak igen is ott van.
Hiszed vagy sem? Én úgy gondolom, hogy a lélek az valamiféle energia, ami a testet mozgatja. Mintha a test lenne a számítógép, a lélek az elektromos áram. Áram nélkül a számítógép semmire nem jó. A test se lélek nélkül. Szerintem egy szellem az egy lélek, aki elkavarodott, talán annyira kapcsolódott életében a fizikai világhoz, hogy nem akarja elhinni, hogy már meghalt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése