BOSZORKÁNYOKRÓL LEGENDA!

Boszorkányok
A boszorkány  a néphit szerint olyan nő, aki természetfeletti, démoni képességekkel rendelkezik, és rosszat, betegséget, pusztulást hoz. A hasonló feltételezett képességekkel rendelkező férfiakat boszorkánymesternek nevezték.

A modern korban a boszorkány fogalom gyakran pozitív értelemben használatos és a női nem ügyességét, illetve okosságát jellemzi – de negatív értelemben is előfordul, gonosz módon viselkedő vagy intrikus nők szidalmazására.


Boszorkányhit Európában

A gonosz, ártó lényekben való hit egyidős az emberiséggel. Ennek a hitvilágnak az egyik szereplője a romlott, borzasztó, vasorrú, ártó hatalmú boszorkány. Ahogy a kereszténység elterjedt, a boszorkányt az általában vett Gonosz szolgálója helyett a Sátán szolgálójának tartották, akivel fertelmes paktumot kötött az emberiség megrontására. Az Európában lassanként elterjedő babona a 15. századra tömeges boszorkányüldözéssé fajult és a máglyákon ezrével égtek el a "Sátán szeretői".

A boszorkányoknak a középkorban általában két fajtáját különböztették meg, amelyeket a latin nyelv két eltérő szavával jelöltek:

* a striga „seprűs boszorkány” – ő a kereszténység felvétele előtti idők bűbájosa, varázslónője, aki a hiedelem szerint különböző állatok alakját tudta felvenni
* a malefica (nőnem), ritkábban maleficus (hímnem) – jelentése „rontó”, „ártó”, ez a tulajdonképpeni női boszorkány, illetve férfi boszorkánymester, vagyis a "succubus" és az "incubus".


A magyar boszorkány

Magyarországon a boszorkány a népmesék rosszindulatú, emberfeletti hatalmú, idős asszonyalakjainak gyűjtőneve, aminek alakja gyakran összefonódik a vasorrú bábáéval.


Elnevezései és etimológiájuk

A magyar nyelv boszorkányokkal kapcsolatos kifejezései igen gazdagok és változatosak. Írott forrásaink többek között a Magyarországon tartott boszorkányperek iratai és dokumentációi.

Boszorkány

A török nyelvek azonos jelentésű baszargan, baszirgan szavából származik, amely az ótörök basz- („nyomni”) igető származéka (ez az eredete a magyar „baszni” szónak is). A boszorkány tehát eredetileg olyan lény volt, aki a babonás hit szerint rátelepszik az alvó ember mellére, megnyomja, és ezzel kínzó álmokat idéz elő. Ez a jelentés megmaradt a lidérc fogalmában (lidércnyomás). A boszorkány szó játékos, becéző formái a boszorka és a boszi.


A boszorkányok egyik elnevezése a magyar nyelvi tájakon a bűvös-bájos, bű-bájos volt, tevékenykedése pedig a bűvölés-bájolás. Értelemszerűen e szavak jelentése a gonosszal, a romlottal kapcsolódott össze. Az érdekesség ebben az esetben a bű és a báj gyökérszavak jelentése, eredete és kapcsolata a boszorkánnyal. Ezek ugyanis az ótörök báj szóból erednek, ami nem mást jelent, mint „köteléket”, „szalagot”, „bilincset”. A magyar „báj”, „bájos” szavak jelentéséből azután az idők folyamán kikopott a pejoratív jelentés és csupán a „lebilincselő”, „mozdulatlanná tevő” átvitt értelmük maradt meg, a jelentésben mélyen elbújva. A szó eredeti jelentését legjobban a boszorkány jelentésű bűbájos (vagyis „igéző”, „rabul ejtő” személy) őrizte meg. A kötés-oldás rítusa kapcsán erre még visszatérünk.


Varázsló

A boszorkányokat nevezték még varázslónak, embervesztőnek és ördöngösnek. A varázs szó viszont a szláv vražtli-ból ered amihez az árt, megigéz, jósol jelentések kapcsolódnak. Értelemszerű, hogy az átvett jövevényszavak valamit megőriztek eredeti jelentéseikből, hiszen a magyar varázsló tevékenységéhez ezek a fogalmak kapcsolódnak.

Lidérc

Mivel a boszorkányok egyértelműen hitetlenek, illetve lepaktáltak a gonosszal használták rájuk a hamis hitű, kanca hitű, illetve lüdérces kifejezést is. A lüdérc, lúdvérc vagy ismertebb nevén a lidérc a magyar népi hiedelemvilág egyik igen érdekes tagja, egyfajta "nyomó" démon. Innen ered a lidércnyomás kifejezésünk is. A népi babona egy másfajta nyomó démont is ismert, ez volt a mora/nora démon (lásd még: vámpír).

Tudákos

Hívták a boszorkányokat tudálékosnak, tudományosnak is. Nyilván ördögtől kapott gonosz tudásukra utalva ezzel.


Hatalma és képességei eredete


Az igézés

A boszorkányos rontásra használt egyik leggyakoribb kifejezés az igézés volt. Ez az ige a krisztusi ige ördögi ellentéte mellyel az egyszerű népnek ártani lehet. Az igével, azaz szóval járó hatalom azonban ősibb mint a kereszténység, nemcsoda, hogy Isten szóval teremtette a világot és az ősi népeknél a kimondott szónak hihetetlen jelentőséget tulajdonítottak. A szó a lélekből ered és annak ereje van. Épp ezért nem véletlenül beszélünk igéző szempárról, hiszen a szem a lélek tükre és a boszorkányok egyik legveszélyesebb fegyverének éppen rossz, rontó szemüket tartották. Több boszorkányperes forrásból tudjuk, hogy a boszorkánysággal megvádoltnak hátat kellett fordítania a bíróságnak nehogy szemmel verje őket.

A ráolvasás

Az igézés ellentéte az olvasás vagy ráolvasás volt. A ráolvasással jó dolgokat kívántak egymásnak és az embereknek mintegy a krisztusi igét ráolvasták a betegre, hogy meggyógyuljon vagy "teleolvasták a tejesbödönöket." tejjel.

A tétemény

A gonosz boszorkányi tettek másik szava a tétemény, csinálmány ami az ördögi, boszorkányos tétemény vagy csinálmány jelzős szerkezetekből vált le.


A kötés

A boszorkány egy másik gonosz praktikája a kötés. Miszerint az ördöggel cimboráló gonosz egy csomót készít mindenféle anyagból (fontos eleme a só) és azt a megátkozni kívánt személy közelében helyezi el. Ezzel maga a rontás megköttetett és csupán a maga a kötő oldhatja fel. Az oldás-kötés rítusa szintén nem a 15. század találmánya akárcsak az igézés. Már az ónémetek ismerték és használták ezt a mágikus formulát. Maga a „bájolás”, „elbájolni” szavak azt jelentik, hogy megkötni hiszen a török báj szóból származnak.


A kötés feloldására meg kellett ereszteni a kötést vagy a téteményt, azaz meg kellett oldani. Az oldás/tágítás szavak mind a rontások feloldását jelentették, a betegségtől való megszabadulást. A tágít szó mai értelmében elveszítette az enyhítés, feloldás jelentéskörét inkább a nem tágít jelentéskörben használjuk.


Egyéb tulajdonságai és képességei


A megevés

A boszorkányok hatalma erősebben érvényesült azokon az embereken, akiknek megszerezték egy vagy több ruhadarabját. Ebben az esetben a tárgyat megfőzték, így érték el a kívánt hatást az alanyon. Ide kapcsolódik, hogy a bűbájos rontás áldozatára mondták azt is, hogy a boszorkány megette. Mondhatni akit előbb megfőztek, utána megették. A megevés és a babonával megront kifejezések amiatt a néphit miatt kapcsolódtak össze miszerint a boszorkányok megölik és megeszik az embereket. Ez a hit a boszorkányüldözés korszakára átalakult metaforikus orgiákká, az ördöggel a főszerepben, ahol az embereket csupán színleg ölik és eszik meg, azonban a megölt és megevett áldozatok később megbetegszenek és elpusztulnak.


A megfüvelés

A boszorkányoknak igen széleskörű kapcsolatuk volt a babbal, füvekkel, kígyókkal, békákkal. A megfüvelés kijelentés boszorkányos cselekedetre utalt, mely "füveket használ ártatlan sziveknek megbájolására." A nyugati boszorkányok a kígyókat, békákat és egyéb csúszó-mászó állatokat hasonlóan a füvekhez kotyvalélok, mérgek elkészítéséhez használták. Magyarországon a boszorkányok megfőzték és megették ezeket az állatokat. Így a kígyót-békát kiált rá mondásunk valójában a boszorkánysággal való megvádolást jelentette a középkorban. A rákiált önmagában pedig szintén gyakran használt kifejezése volt ugyanennek. A babvetéssel némaságot és vakságot lehetett okozni az áldozatnak.

A fejés

A fejés motívuma is felmerül a boszorkányokkal kapcsolatban miszerint a boszorkányok meg tudták csapolni a különböző növényeket, hogy lét fakasszanak belőlük, például "csapra verték a szőlőtőkét", vagy "megfejték az ágost" (ágat).

Az ördög cimborái

Akire ördögöt kiáltottak azt A váddal illették. Hiszen a boszorkányok az ördög szeretői, leszármazottai, gyakran mindkettő egyszerre, és így "az ördög ágyában született"- hangzik el a szidalom mely szintén boszorkányvád. Ide kapcsolódik az ördögadta kifejezés is.

A kutya és az utazás

Szintén a boszorkányhoz kapcsolódik az ebadta és a kutya teremtette kifejezés is. A néphiedelem szerint ugyanis a boszorkány sokszor kutyává változik, így gyakran a boszorkányokat ebeknek is hívják a perekben. Talán ezért van, hogy a szász forrásokban a boszorkányokat Hundsart-nak, kutyafajzatnak nevezik. Mivel az adta, teremtette szavakhoz ilyen gonosz dolog kapcsolódott szigorúan tiltották az ezekkel a szavakkal való káromkodást. Még a kutyatémához kapcsolódik, hogy eljutni ezekre a szabbatokra (ördögi orgiákra) nem volt egyszerű hiszen be kellett kenekedni mindenféle zsírral, hájjal példának okáért kutyahájjal. A "kutyazsírral kenekszik" rossz embert jelentett Kiskunhalas környékén, egyéb vidékeken pedig a "kutyazsírral van megkenve" szólást a zsugori, ravasz emberre használták és használjuk ma is, mint minden hájjal megkent alak, azaz aki ért mindenféle huncutsághoz, gonoszsághoz. A boszorkányok piszkafán, vasvillán, pemetén, emberen(!) vagy azsagon jártak. Az azsag szó jelentését ma már nem ismerjük, de arra az emberre használták, aki az útját váratlanul gyorsan megjárta. Az emberen való lovaglás a lóvá tevés (megkötés?) motívuma. Elbolondít, levesz a lábáról, akarata alá hajt, ezekben a kifejezésekben az asszony hajtja uralma alá a férfit.

A farkas

A boszorkány nemcsak kutyává, hanem farkassá is át tudott alakulni. Az embertársai jószágát farkas képében pusztító boszorkányt küldött farkasnak hívták. A német mondákban igen élénken él a farkasember mítosza és hozzánk is onnan jött át. A küldött farkas elnevezés azért lehet, mert vagy az ördög küldi az emberiségre vagy a haragos ember a másik jószágára.


Az ördög

A küldött ördög külön eset. A boszorkány gyakorlatilag kap egy külön, saját kisebb ördögöt akivel szerződést köt és ez az ördög a továbbiakban segíteni fogja. A göcseji fődi ördög inkább egy kisebb koboldra vagy manóra hasonlít, mint ördögre. Segédkezik a házimunkában, vigyáz az állatokra, satöbbi. Az ilyen ördöggel bíró emberre mondták, hogy ördöge van. Manapság a szerencsés emberé e megtisztelő cím, hogy ördöge van, tehát boszorkány.


Mondák

A boszorkányokhoz több országban is számos monda, hagyomány kötődik. A boszorkányszombaton a hagyomány szerint (általában május 1-jén) a boszorkányok az ördögökkel találkoznak, német és magyar hiedelmek szerint gyakran hegytetőn (mint például a budai Gellért-hegyen), ez a Walpurgis-éj.

Egy másik hiedelem szerint karácsonykor egy megfelelően elkészített Luca-székről az éjféli misén meg lehet látni a boszorkányokat a templomban.


Mesék


A boszorkány vagy a vasorrú bába a népmesék és egyéb mesék gyakori szereplője.

Az egyik klasszikus Grimm-mese, a Jancsi és Juliska több generáció gyermekeit ijesztgető alakja a vasorrú bába tehát boszorkány. Az Óz, a csodák csodája című filmben a szokásos gonosz boszorkány mellett szerepel a jó boszorkány is.

A boszorkány alapvető „tartozéka” a seprű: egy igazi gonosz boszorkány el sem képzelhető varázserejű seprű nélkül, melyen ülve repül (például az ördögökkel és többi boszorkánnyal tartott gyűlésre).

Harry Potter a róla szóló könyvek szerint az ún. Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába jár, ahol a „boszorkány” a varázsló női megfelelője.

Egy másik, amerikai sikersorozat is feldolgozta, illetve átültette a boszorkánylétet a modern, XX. XXI. századi világba. A Bűbájos Boszorkák (Charmed) néven elhíresült sorozat, egy legendásan nagyhatalmú boszorkánycsalád mindennapjait mutatta be.


A boszorkányüldözések története

A kereszténység korai időszakában a pogány hit követői az egyház ellenségeinek, vetélytársainak számítottak. Ezért a régi vallás isteneit az új vallás ördögeinek nyilvánították. Azokat pedig, akik nem tértek át az új hitre, a Sátán híveinek tekintették. A kereszténységet el nem fogadó emberek ellen valóságos hadjárat indult. A pogány vallások varázslóit, javasembereit, jövendőmondóit azzal vádolták, hogy terméketlenné teszik az asszonyokat és az állatokat és rontást küldenek a termésre.


A 15–18. századi európai boszorkányüldözések

1484-ben VIII. Ince pápa bullát adott ki a boszorkányság ellen. A sokféleképpen magyarázott pápai bulla mindenekelőtt részletesen felsorolja, hogy a boszorkányok miféle ártalmas gonoszságoknak a szerzői. Azután teljes hatalmat ad az inkvizítoroknak perbefogásokra, s egyszersmind utasítja a papságot, hogy a szószékről világosítsák fel a népet a boszorkányok üzelmeiről. A bulla lényege az volt, hogy szembe fordítsa a keresztény embereket a természeti vallás követőivel. Azt állította, hogy a boszorkányok ártalmas varázslatokat folytatnak és az ördöggel kötöttek szövetséget, megtagadták Istent és az ördögre esküsznek, mindezzel pedig elveszítik az örök üdvösségüket.

A bulla kiadását követően, 1486-ban két német domonkosrendi szerzetes, Heinrich Institoris Kramer és Jakob Sprenger Malleus Maleficarum („Boszorkányok pörölye”) címmel boszorkányellenes könyvet adott ki. A könyv annak ellenére látott napvilágot, hogy a kiadására nem kaptak engedélyt a kölni teológiai egyetemtől. A könyv rendszerezte a boszorkányokkal kapcsolatos tudnivalókat és határozottan felszólította az embereket a boszorkányság üldözésére.

A Malleus Maleficarum hatására Európa nyugati felén (Nyugat-Európa, Dél-Európa, a mai német területek és Észak-Európa) hosszú és igen kegyetlen boszorkányüldözés vette kezdetét, az inkvizíció tömegesen tartott úgynevezett boszorkánypereket. Az üldözésekben jelentős szerepet játszott az ezidőtájt kialakuló nőgyűlölet is.

A boszorkánysággal megvádolt emberek az esetek többségében becsületes keresztény nők és férfiak, egyedül maradt özvegyek stb. voltak, akiket szépségük, érdeklődési körük, megközelíthetetlenségük, netán esetleges szakmai tudásuk miatt (például bábaasszonyok, akiknél túl kevés újszülött halt meg, vagy füvesasszonyok) az őket körülvevő közösség megbélyegzett és kivetett. (Lásd például Nathaniel Hawthorne „A skarlát betű” című regényében.) Az egyházi bírósághoz a közösségek világi vezetői nyújtották be a perkérelmeket. A hivatalos hóhérok által végrehajtott ítélet általában máglyán való elégetés volt, amit nyilvánosan hajtottak végre. Az embereket ezzel is az adott közösség íratlan törvényeinek betartására figyelmeztették.

Míg a legnagyobb boszorkányper-hullám elindítása az említett domonkosrendi inkvizítorok nevéhez fűződik, addig a boszorkányégetések ellen elsősorban jezsuita szerzetesek emelték fel a hangjukat, de ennek sokáig sem az egyházi, sem a világi hatóságok körében nem lett hatása (sőt maguk is sokszor menekülni kényszerültek a bosszúból a nyakukba akasztott perek elől). Az első bátor hangot a reneszánsz bölcselő, Cornelius Agrippa, illetve tanítványa, a kálvinista Wierus (Jan Weyer) képviselték (Wierus: De praestigiis daemonum, azaz A démonok szemfényvesztései). Utóbbinak az őt ért támadások miatt el kellett menekülnie lakhelyéről, Düsseldorfból. Anton Praetorius megfogalmazta 1602-ban a boszorkányörület és a kinzások ellen irott könyvét „Gründlicher Bericht von Zauberey und Zauberern“ (Részletes tanulmány varázslatokról és varázslókról) cimmel. Wierus művét három jezsuita, Adam Tanner, Paul Laymann, illetve Friedrich von Spee folytatta. Von Spee, akit a jezsuiták hivatalos gyóntatójaként a boszorkányperekben elítéltek szolgálatára rendeltek ki, látva az ártatlan elítéltek tömegét fiatalon megőszült. Tapasztalatait a Cautio criminalis című akkori „bestsellerben” írta meg – amit csak névtelenül mert megjelentetni. A Wierus köréhez tartozó más protestáns teológusok is tiltakoztak az emberégetések ellen (például Balthasar Bekker: Az elvarázsolt világ című írásában).

A 15–18. század közötti boszorkányüldözések kivégzett áldozatainak száma durva becslések szerint megközelíti a kilencmilliót! Ez a hihetetlen szám egyaránt tartalmaz nőket, férfiakat és gyermekeket. Néhány helyen még állatokat is végeztek ki, mert azt hitték, hogy állat testébe bújt a boszorkány. Ez az időszak jó alkalom volt a hatalmon levők számára is, hogy leszámoljanak politikai vagy családi ellenségeikkel, illetve azokkal akiket irigyeltek.


Boszorkányüldözés Magyarországon

Magyarországon Könyves Kálmán király híres boszorkánytörvénye („Strigákról pedig, akik nincsenek, semmiféle említés ne essék”) a 12. század elejéről származik. Ezen törvény tiszteletben tartása szinte megakadályozta a néphiten alapuló boszorkánypereket a magyar történelem során, azokat a maleficák elleni eljárásokra korlátozva. Ám még ezekre is viszonylag ritkán került sor, eltekintve a 16–18. század közötti zavaros időket. A három részre szakadt Magyarország, a vallásháborúk, illetve a Habsburg elnyomás évszázadaiban két nagyobb üldözési hullám zajlott. A boszorkányság vádja olykor férfiakat is sújtott, és egyes esetekben a politikai ellenfelek eltávolítását is szolgálta. A vallomásokat gyakran kínvallatással csikarták ki a vádlottakból. Az összesen mintegy ezer magyarországi boszorkányper egy része halálos ítélettel, más részük enyhébb büntetéssel zárult. Az utolsó boszorkányégetés 1756-ban volt Magyarországon. 1768-ban Mária Terézia királynő betiltotta ezeket az eljárásokat.


Modernkori boszorkányüldözések

A világ némely részein, többek közt Dél-Afrikában és Indiában, a mai napig történnek boszorkányüldözések.

1999-ben gyermekek ellen irányuló boszorkányüldözésről számolt be a BBC Kongóban, Tanzániában azért gyilkoltak meg idős asszonyokat, mert vörös szemük miatt azt gondolták róluk, hogy boszorkányok.[6]

Az Egyesült Államokban 1999 decemberében egy oklahomai diákot tiltottak ki 15 napra az iskolából, mert állítólag boszorkányságot használt tanára ellen.

Kenyában legalább 11 személyt, köztük 3 férfit lincselt meg és égetett el a tömeg az ország nyugati részén 2008. májusában. Azzal vádolták őket, hogy listát készítettek a falu lakóiról, akik ellen boszorkányságot használtak, majd egyenként kipipálták a nevüket, ahogy elhaláloztak.